Nem rég úszás közben jutott eszembe a következő kis érdekes analógia. Nem tudományos cikk, nincs semmiféle célom vele, csak tetszett, ezért leírtam, és most megosztom itt a blogomon. Íme:
Képzeljük el, hogy a gazdaság olyan, mint egy uszoda, ahol úszás edzéseket tartanak. Egy medence van, ami egy ország teljes piacát jelképezi. A medence sávokra van osztva, amelyek az egyes részpiacokat jelentik.
Egy kezdeti állapotban, ha demokráciáról beszélünk a medence üres, az óra még nem kezdődött el. Ebben a kiinduló helyzetben kizárólag az edző van az uszodában, ő jelképezi az államot. Az államnak érdeke, hogy a medencében ússzanak, méghozzá a lehető legtöbben, hiszen ha nem működik a gazdaság, akkor magára az államra sincs szükség. Az állam tehát megteremti a lehetőségét annak, hogy cégek lépjenek be a piacára, ahogyan az edző órát hirdet meg, amire például diákok jelentkeznek.
A diákok sokfélék, az először érkezők olyanok, mint a vállalkozók, akik belevágnak valamibe, így ebben a kezdeti állapotban szabadon válogathatnak a sávok, a részpiacok között, és nyilván azt választják, ahol még nem úszik senki, vagyis piaci réseket keresnek. A vállalkozók tehát elkezdenek működni, a profitot szimbolizálja az adott idő alatt megtett hosszok száma. Mivel minden rész piacon csak egy szereplő van, a vállalkozók nincsenek rákényszerítve, hogy az erejükből kitelő leggyorsabb sebességgel ússzanak, hiszen csak ők maguk vannak, monopol a piac. Később azonban újabb szereplők érkeznek, így minden rész piacon elkezd több szereplő tevékenykedni. Amíg csak 2-3 szereplő van, addig ők meg tudnak egyezni abban, hogy párhuzamosan úsznak egymással, így nem versenyeznek a másikkal tulajdonképpen, hanem egyfajta kartellezéssel felosztják egymás között a maguk részpiacát. Ebben az esetben a piac oligopol lesz, a verseny intenzitása szinte alig nő. Idővel azonban már annyian érkeznek, hogy azt nem lehet már összehangolni, így a szereplők kénytelenné válnak versenyezni egymással, és a versenyszellem az összes szereplőt jobb teljesítményre ösztönzi automatikusan, hiszen senki sem szereti ha folyton megelőzik és ellehetetlenítik az úszását, vagyis a vállalatának fejlődési lehetőségeit. A verseny piac tisztító hatása megjelenik példánkban is, hisz aki képtelen úszni már a nagy tömegben, túl lassú, vagy nem elég jó úszó, az feladja és elhagyja az uszodát, vagyis lefordítva csődbe megy, és kiesik a gazdasági szereplők közül. Emellett szükségszerűen változik, hogy éppen ki a piacvezető, hiszen egy-egy innovációval a cégek megelőzhetik egymást, az azonban jól látszik, hogy valaki minél régebb óta van egy piacon (vagyis minél régebb óta úszik már) annál nagyobb esélye van arra, hogy piacvezető legyen, hiszen a tapasztalatok és a helyismeret hatalmas előnyökhöz juttatja. Kezdőként piacvezetővé válni csak valami nagy és saját fejlesztésű innovációval lehet, tehát az úszásnál maradva például egy új, hatékonyabb úszásnem vagy mód kitalálásával lehet az ember több éves úszásra idomult izomzat nélkül a leggyorsabb.
Ez a kiegyenlített verseny azonban nem a végső állapot, hiszen egy jó idő múlva megjelennek a versenyúszók, akik a multinacionális vállalatokat jelképezik, és egész piacokat tarolnak le a jobb képességeikkel és versenyképességükkel. Éppen emiatt az egy piacon már versenyző szereplők, vagyis az egy sávon úszók, igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy ez a piac már telített, így szándékosan úgy úsznak, hogy az egy külső szemlélő számára úgy tűnjön, mintha már mozdulni sem lenne hely az adott szakaszon. Ez érdeke minden szereplőnek, ezért informálisan mind összehangolják cselekvésüket annak érdekében, hogy ne tarolják le a piacukat, és csak az ismerős, velük egy súlycsoportban lévő társaikkal kelljen versenyezniük. A multik nyilvánvalóan körülnéznek egy ország piacán mielőtt belépnek, hogy melyik az a terület, ahová be lehet lépni, ahol olyan rés van, amit könnyen és hatékonyan tudnak megszerezni maguknak. A versenyúszóknak tehát kell hely, hogy a saját tempójukban és úszásnemükben tudjanak úszni, ha ezt a körülmények nem teszik lehetővé, keresnek egy másik uszodát. Így tehát azon a részpiacon, ahol a szereplők nem tudják hihetően a telítettség és a hatékonyság látszatát kelteni megjelennek a multik, akik ezerszeres képességekkel rendelkeznek, és letarolják a piacot. Ugyanígy az uszodában az ilyen sávon úszó korábbi diákok (akik nem bírják a folyamatos fröcskölést, és óriás hullámokat) vagy átmennek egy másik sávra, ahol nincsenek versenyúszók (vagyis valami egész másba vág bele a cég, mint amit addig csinált), vagy elhagyják az uszodát (vagyis csődbe mennek.) A letarolás által keltett hullámok más részpiacokra is átterjedhetnek, ezek egy-egy egymásra épülő szektorban okozhatnak válságokat a kisebbek számára.
A fent leírt két úszó csoporton kívül van még két úszó csoport akiről beszélnünk kell. Az egyik ilyen csoport azoké, akik valójában nem is akarnak úszni, csak valamiért ott kell lenniük, így az időt nem úszással, hanem a medence végében lógással töltik. Az ilyen úszók olyanok, mint a gazdaságban a pénzmosásra használt cégek. Nincs valódi termelő feladatuk, a céljuk pusztán annyi, hogy ott legyenek, és az edző lássa, hogy ott vannak. A másik csoport azoké, akik valójában más edző órájára járnak, de bekéredzkednek, mert ez az időpont jobb nekik, (a másiknál pedig adott esetben alacsonyabb az órák ára.) Fölöttük az edzőnek (vagyis az államnak) nincsenek szankcionáló eszközei, ha nem követnek el vétséget, maximum annyi, hogy legközelebb nem engedi be őket, ha nem neki fizetik ki az óra árát. Ez a csoport a gazdaság tekintetében az off-shore cégeknek felel meg, akik egy alacsony adót szedő országban vannak bejegyezve, de nem ott versenyeznek, hanem egy másik ország piacán, ahol ők, mint külső szereplők potyautasként viselkedhetnek.
Most, hogy megismertük a szereplőket vessünk egy pillantást a gazdaságunkra az állam szempontjából. Ahogyan azt már fentebb leírtuk az államnak elementáris érdeke az, hogy legyenek gazdasági szereplők a piacain, ahogyan az edzőnek, hogy legyenek olyanok, akik járnak az órájára. A résztvevők fizetnek az edzőnek azért, hogy úszhassanak az uszodában, vagyis az állam adót szed a gazdasági szereplőktől, amiből fenntartja saját magát és az országot, vagyis az uszodát is. Ezért cserébe a szereplők kapnak bizonyos transzfereket, például öltöző szekrényt, ahol ott hagyhatják a dolgaikat, ameddig úsznak, vagyis az állam igyekszik zökkenőmentessé tenni a gazdasági cselekvők ténykedését, legalábbis alapvető szinten. Ezen kívül az állam, vagyis az edző természetesen nem bánik minden diákkal, céggel egyformán. Vannak kedvencei, saját kineveltjei, akikre több figyelmet fordít. Az edző, vagyis az állam tehát a számára fontos vállalatokat támogatja, például a multik által letarolt piacon segít nekik érvényesülni, például úgy, hogy megvédi őket a csődtől. A példánknál maradva ez annyit tesz, hogy az edző deszkát, vagy tenyérellenállást ad a nehezen boldoguló, kevésbé jó képességű, de számára fontos diákoknak, akik így bírják a versenyt a versenyúszókkal is. Vagyis a gazdaság nyelvére lefordítva az állam az infant industry politikáját követi, így megvédi a hazai vállalatát, ameddig az még nem elég erős, hogy később majd önállóan is meg tudja állni a helyét.
Emellett az állam szabályozza is a gazdaságot. Ahogyan az uszodában csak zseb nélküli úszónadrágban és úszósapkában lehet úszni, úgy a gazdaságban is van számtalan szabály, amit az állam hoz, törvények formájában, annak érdekében, hogy a szereplők ne lépjék át az állam által felállított kereteket. Ez arra is lehetőséget ad, hogy az állam a saját maga által preferált vállalatok számára kedvezően alakítsa ki az uniformizált szabályokat, amely így azokat segíti, míg más versenytársakat gátol a hatékony növekedésben. Az úszásnál maradva, például, ha az edző kedvencei mind rövid hajúak, vagy kopaszok, akkor őket egy fejre simuló úszósapka áramvonalasabbá tesz, míg az egyébként szintén a szabály hatálya alá eső hosszú hajúakat rengeteg igazgatásra és kényszermegállásra kényszeríti a túl kicsi úszósapka, ami miatt versenyhátrányba kerülnek. Ezáltal az állam direkt közbeavatkozás nélkül is alakíthat a versenyen, ami adott esetben indokolt is lehet. De a fent leírton kívül még számtalan célja lehet egy-egy intézkedéssel az államnak, az ilyesfajta lépéseket nevezzük gazdaságpolitikának.
Az edző, vagyis az állam rendezhet úszóversenyt is, amin nyilvánvalóan csak a multik fognak tudni elindulni jó eséllyel, ám ezzel az állam kiválaszthatja közülük a legjobbat, akivel stratégiailag együttműködik, vagyis az olyan cégeket, akik olyan beruházásokat hoznak, amik az országnak érdekében állnak. Ennek ellenszolgáltatásaként az állam kiemelten segíti még versenyképesebbé lenni az adott multit, a többieket pedig lenyomja, hogy csak a saját preferáltjai uralják a piacot. Az úszóverseny ilyen módon az állami beruházásokat is szimbolizálja.
Amennyiben az államot eddig kormánynak tekintettük, úgy van még egy szereplő, aki alakítja a gazdaságot. Az edző mellett ugyanis egy úszómester is felügyeli a rendet az uszodában, vagyis a jegybank is beavatkozhat finomabb módszerekkel a gazdaságba. A példánknál maradva a víz milyenségének felügyelése az úszómester feladata, ő felelős annak tisztaságáért, hőfokáért és ő szedi ki belőle a nem kívánt tárgyakat. A jegybank ugyanezt csinálja amikor a pénzmennyiséget, és az inflációt szabályozza a gazdaságban, a monetáris politika segítségével. Az úszómester tehát változtatgathatja a víz hőfokát, ami ha túl hideg kevesen maradnak benne, míg ha jó meleg, akkor sok ember fog úszni a medencében. A jegybank tehát az alapkamat állítgatásával befolyásolja a vállalatok beruházási kedvét, és ezzel közvetve a nemzeti valuta árfolyamát. Ugyanígy tesz az infláció esetében is, vagyis ha koszolódik a víz, akkor klórozza azt (pénzt von ki a gazdaságból), ha pedig már túl klóros, akkor hígítja (vagyis pénzt pumpál a gazdaságba) az úszómester a rendelkezésére álló tartalékaiból, hogy a céljainak leginkább megfelelő legyen a gazdasági klíma.
Míg azonban a jegybank, vagyis az úszómester, csak kicsiket változtatgat, addig egy esetleges válság óriásiakat változtathat a gazdaság milyenségén. Vagyis például, ha sok ember elkezd ugrálni a vízbe, akkor a hullámok a többieket is képtelenné teszik az úszásra, így tulajdonképpen csak nagyon kevesen lesznek képesek megmaradni a helyükön. Ilyenkor mind az edző, mind az úszómester dolga az, hogy közösen megfékezzék az ugrálást, és ha addig nem volt megtiltva, akkor azután megtiltsák. Erre tetszőleges módszereket alkalmazhatnak, ezt hívjuk válságkezelésnek.
Az esszé elején kikötöttük, hogy a hasonlat demokráciában érvényes csak, de hogyan működik akkor mindez egy diktatúrában? Nos, ha az alaphelyzet az uszodával ugyanaz, akkor a diktatúrában az edző eltörli a szabad belépést az uszodába, és csak a saját gyerekeit igyekszik megtanítani úszni. Mivel azonban a saját gyerekei, ezért az edző mindent megad nekik, vagyis úszhatnak deszkával, vagy keresztbe, vagy ahogyan csak akarnak, és akármit akármilyen mértékben igénybe vehetnek. Ennek az lesz a következménye, hogy a gyerekek nem tanulnak meg rendesen úszni, csak kutyaúszásban, mert tudják, hogy ha baj van az edző dob nekik mentőövet. Ebben az esetben a diktatórikus rezsim állami vállalatai piacilag életképtelenek lesznek, és a puha költségvetési korlát miatt nem is kényszeríti rá őket semmi arra, hogy jobban igyekezzenek. Mivel az edző mindent saját elkényeztetett gyerekeinek kíván juttatni, így az úszásra senki másnak nem lesz lehetősége, ami nem más, mint a hiánygazdaság.
